Móra Ferenc: Jókai (Részlet)
(Móra Ferenc: Napok, holdak Magvető Kiadó, 1958, 390-392. oldal)


A múlt század negyvenes éveiben volt az angol-afgán háború. Hogy mi volt az indítóóka, célja, eredménye, nem tudom; azt se tudom, van-e még akár Angliában, akár Afganisztánban egy lélek, aki tudná. Talán nem is volt vele egyéb célja a végzetnek - hiszen a történelem miértjei mindíg homályosak és sokféleképpen magyarázhatók -, mint hogy arról, ami Kabul vad hegyeiben történik, itt a Duna partján egy novellát írjon egy magyar költő.

Ennek az afgán novellának, amelyet Jókai valami kalendárium számára írt, ez volt a címe: A láthatatlan csillag.

Csillagfényes nyári este van, egy afgán templom őskori romjai közelében angol tisztek hevernek a tábortüzeknél, és találgatják a másnapi csata esélyeit. Ki fogja látni még másnap este is az Isten pompás egét, ki fog örökre lezárt szemekkel feküdni az idegen ország földjén, meg sem siratva távolt kedveseitől?

Egyszer beleszól a beszélgetésbe egy öreg bennszülött tevehajcsár, aki azt mondja, hogy az ő őse az endori boszorkány volt, aki Saul királynak megmutatta a jövőt, és azt állítja, hogy ő is ért az ősanyja tudományához.
- Látjátok azt a kereszt alakú csillagképet az égen? - kérdezte az angol tiszteket.

Az angol tisztek azt látták valamemnnyien. Olyan is volt köztük, aki még az iskolából emlékezett rá, hogy azt Andromedának hívják a csillagászok.
- Hát ennek a keresztnek a közepében melyiktek látja azt a különösen fényes csillagot?

Néhányan azt mondják, hogy ők látják, és bizonyosan látja azt mindenki, mert olyan fényes, hogy lehetetlen nem látni. Néhány tiszt megjegyezte, hogy látni ugyan ott valami halvány kis csillagot, de az alig pislog. A legtöbben azonban azon erősködtek, hogy nem látni ott semmit, még tábori látcsővel se.

És amikor a vita már nagyon elhevesedett, akkor újra megszólalt az öreg afgán.
- Urak, aki fényesnek látja azt a csillagot, azt nem éri veszedelem a holnapi csatában. Aki halványnak látja, az megsebesül, aki pedig sehogy se látja, az holnap este már nem fogja látni Isten teremtett világát.

Erre aztán mindenki elnevette magát, és a nevetés a legjobb összebékítő. Az angolok kezet szorítottak egymással és aludni tértek, és másnap megvívták a csatát, és a tábornok épen maradt, akik halványan látták a csillagot, azok súlyos sebekkel váltották meg életüket, és akik sehogy se látták, azoknak sírt ástak az idegen ország földjében.

1850-ben írta Jókai ezt a novellát, aztán megjelent a Délvirágokban, azt lefordították németre és angolra, aztán elfelejtették magyarul is, németül is, angolul is, elfelejtette Jókai is, s ő volt a legjobban meglepődve, hogy negyven és múlva, 1890-ben levelet kapott egy angol csillagásztól, aki közölte vele, hogy az Andromeda csillagkép ködfoltjában fölfedeztek egy csillagot, amely háromnapos ciklusban változtatja a fényét egész a láthatatlanságig. Azt kérdezte, honnan tudott erről Jókai már negyven évvel ezelőtt? Jókai kénytelen volt megvallani, hogy ő csak kitalálta az egész történetet elejétől végéig, költői fantázia volt minden reális alap nélkül, nem is lehetett más, hiszen amiről nem tudtak a teleszkópos csillagászok, arról hogyan tudhatott volna a költő?

Az Andromeda ködfoltjának ez a csillaga ma már rajta van minden csillagászati térképen, s ismert példája annak a csillagtípusnak, amit változó csillagnak hív az asztronómia. Véletlen volt-e, divináció volt-e, hogy Jókai fantáziája megelőzte a csillagászok fegyveres szemét, azt hiába keresnénk, és én nem is keresem. Én csak annyit tudok, hogy a magyar ég tele van csillagokkal, s azok közül is a Sziriuszéval fölér a Jókai tündöklése. Jaj annak a nemzedéknek, amelynek számára láthatatlan csillag ez a szikrázó ideál, de áldott és boldog lesz, és a jövendő csatáját diadalmasan fogja megvívni az a nemzedék, amely szemével látja és szívébe engedi hullani ennek a csillagnak a sugarait.


Lakatos Lóránt gyűjtése

A MACSED lapok egyelőre még fejlesztés alatt állnak.